2014. május 12., hétfő

A penge novellaírás nyolc alapszabálya




Charlie Jane Anders: A penge novellaírás nyolc alapszabálya



A novella a science fiction garázszenekara, legalábbis Patrick Nielsen Hayden, a Tor Books szerkesztője szerint.  Úgyhogy itt az ideje, lépjünk rá a torzítóra, és csapjunk a húrok közé, amíg csak bírjuk szusszal. Nielsen Hayden valószínűleg arra utalhatott ezzel, hogy egy SF novellában sokkal merészebben kísérletezgethetünk, mint egy regényben, mivel az írónak és az olvasónak is jóval kevesebb idejébe telik, hogy a végére jusson. De hogyan váljunk az ilyen kísérleti novellák írásának nagymesterévé? Íme pár javaslat.

Nem állítom, hogy a novellaírás felkent szakértője lennék, de legalább százat megírtam már, és ezek nagy része éppen science fiction volt. Úgyhogy álljon itt egy csokorra való jó tanács arról, mit érdemes és mit nem – mely tapasztalatokra a létező legkeményebb úton tettem szert.



1.    A világépítés legyen gyors és kíméletlen!

Egy regényben akár tíz oldalon keresztül is ellamentálhatunk azon, hogyan állította fel a 29. Galaktikus Kongresszus a Békeőr Hadtestet, hogy felügyeljék a bolygóközi ugrókapuk használatát, majd száz évre rá hogyan jutott el a Hadtest odáig, hogy mesterséges intelligenciát is foglalkoztassanak az irányítóik között stb. Egy novellában olyan gyorsan kell felállítanunk a díszleteket, amilyen gyorsan csak lehet. Barátom és mentorom, D. G. K. Goldberg mindig a Heinlein klasszikust idézte: „Az ajtó felemelkedett” – ami elég sokat elárul a környezetről mindössze három szóban. („The door dilated.” Robert A. Heinlein: Beyond This Horizon c. művének első oldaláról. Az angolszász sci-fi kultúrában gyakran idézett mondás azt példázza, hogy lehet egy háromszavas mondattal bemutatni egy képzelt világ másságát. – A ford.) Ha elhintünk pár apró, finom utalást, higgyük el, bőven elég lesz.


2.    Hitessük el az olvasóval, hogy a karaktereink közvetlen környezetén túl ott van egy egész világ!

Bár nem tölthetünk tengernyi időt a világépítéssel, finom kis ecsetvonásokkal érzékeltetnünk kell, hogy vannak dolgok a látókörünkön kívül is. A különbség ugyanaz lesz, mint amit egy westernfilm díszletházának kitámasztott homlokzata és egy valódi ház között érzünk. Az a jó, ha futólag olyan apró részleteket is megpillanthatunk, melyek nem feltétlenül függenek össze a szereplők közvetlen céljaival.

3.    Szívassuk meg a szereplőket! Egy kicsit.


Épp úgy, mint a világépítésnél, sajnos annak se szentelhetünk hosszú oldalakat, hogy bemutassuk a főszereplő gyerekkorát, vagy hogy milyen alsóneműt hord az overallja alatt. Kivéve, ha a történetünket kifejezetten karaktertanulmánynak tervezzük egy kis science fiction beütéssel. Régebben volt egy adatlap sablonom, amiben a szereplőkhöz beírhattam a különböző rubrikákba, hogy mi a kedvenc zenéjük, melyik színt rühellik a legjobban stb. Sosem töltöttem ki egyet sem. Ha minden egyes szereplőmnek ki kéne találnom a kedvenc színét, már rég feladtam volna az írást. Arra viszont igenis érdemes időt szakítani, hogy mindegyik szereplőnek összerakjunk egy különböző terhekből és problémákból álló batyut, pont annyit, amennyi érdekessé teszi. A legtöbb sci-fi olvasót a problémamegoldó, pozitívan gondolkodó karakterek története érdekli, ám ez nem jelenti azt, hogy ezek a figurák ne lehetnének valamelyest sérültek.

4.    Csapjunk egyből a közepébe! (De azért ne táblázzuk ki a cselekményt nagy betűkkel.)

Amikor elkezdtem történeteket írni, korai próbálkozásaimban rendre alig történt valami. A sztori oldalakon keresztül kígyózott körbe-karikába, mielőtt az egyik szereplőmmel történt volna valami, ami ráhozta a frászt. A történet pedig innentől ennek a problémának a megoldásából állt. Aztán némi rutinnal felvértezve ráleltem a csodás történetmesélés pofonegyszerű alapszabályára: legyen bármi is az, ami a frászt hozza a karaktereimre, az jelenjen meg már a sztori legelső mondatában! Onnantól aztán tényleg szólhat a történet arról, hogy a szereplők hogyan küzdenek ezzel a problémával, amíg csak a legvégén meg nem oldják. Olyan briliáns ötlet volt, mégis hogy lehetett ezzel hibázni? Ismét egy-két évembe telt rájönni, hogy egyből belevetni a karaktereket a főkonfliktus közepébe a maga módján ugyanolyan unalmas, mint a tízoldalas eseménytelen egyhelyben járás. Az általam olvasott legjobb novellákban a történet a dolgok sűrűjében indul, de azért hagy bőven találgatnivalót, és még azelőtt bemutatja a szereplőket, mielőtt ténylegesen összeállna az olvasó előtt az őket szorongató probléma.

5.    Kísérletezzünk a formával!

Novella nem csak egyféle formában írható, hanem egy sor különböző módon, a hossztól függően. Ugyanúgy novellának számítanak a 3000 szavas, az emberi lélek bugyrain átvezető mini-odüsszeiák, mint az egypercesek (általában 100 szó alatt, néha 500 vagy 1000 szóban limitálva a hosszukat). Vagy azok a lökött listák, amik időnként megjelennek a McSweeney’s-nél. Valójában korábban a listák nagyon is részei voltak a posztmodern novellaírásnak, épp úgy, mint a lábjegyzetek, őrült monológok vagy az irodai jegyzetekként elmondott történetek. Próbáljunk meg papírra vetni egy legfeljebb tíz szóból álló szuperrövid novellácskát! Vagy egy mutáns esszé-történetet, amit egy kitalált szereplő írt. És ha eddig jellemzően E/3-ban alkottunk, próbáljuk ki az E/1-et, ha pedig eddig ragaszkodtunk az első személyhez, kezdjünk el írni harmadikban!

6.    Lépjünk túl a zsáner határain!

Egyes zsánerek legjobb darabjai gyakran olyan művek, melyek átcsúsznak kicsit egy másik zsánerbe is. Tegyünk úgy, mintha a New Yorkernek írnánk a történetet, és meg akarnánk szorongatni George Saunderst vagy Alice Munrót. Mire jutnánk vajon, ha a célunk egy teljesen tiszta és steril alkotás lenne, ami azért mégis magában hordoz néhány spekulatív elemet? Vagy próbáljuk ki a történetünket romantikus, esetleg misztikus novellaként. Képzeljük el, milyen lenne a Sundance fesztiválon futó független filmként.

7.    Ne keverjük össze a csattanót a történettel!

Lehet, hogy támadt egy, a jövő technológiáját érintő kiváló ötletünk, vagy kitaláltunk egy embereket zenezabáló véglényekké változtató mutációt, ami a túlélés érdekében arra kényszeríti őket, hogy felfalják mások rockkoncertekről szóló emlékeit. Elképzelhető, hogy a miénk minden idők legeredetibb alapkoncepciója – de ez még nem cselekmény. A cselekmény az, ahogy ez a csodás ötlet hat a történetünkben szereplő figurákra, ahogyan megváltoztatja őket, az életüket, a környezetüket. Esetleg maga az a döntés, amit a szereplőknek éppen e miatt az új technológiai fejlesztés miatt kell meghozniuk.


8.    Ne higgyünk a karakterközpontú / cselekményközpontú felosztásnak!

Jellemző, főleg írókörökben, amatőr írói csoportokban, hogy megpróbálják a történeteket kategorizálni aszerint, hogy karakter- vagy cselekményközpontúak. Na, ez a mérgező elképzelés képes bármely írót pillanatok alatt emberevő agyhalottá változtatni, aki gerincvelőből fűz övet a dereka köré. Nincs olyan, hogy karakterközpontú történet meg cselekményközpontú történet, mert minden történetben megvan ez is, az is. Még a semmi-nem-történik-benne köldöknézős novellában és a csavarosan sziporkázó, sodró űrmesében is. Ha tényleg elhisszük, hogy a műveket be lehet pakolni ebbe vagy abba a skatulyába, akkor előbb-utóbb vagy eseménytelen karaktertanulmányokat fogunk írni, vagy cselekménybomba szimfóniákat, melyekben valódi szereplők helyett féldimenziós senkik szaladgálnak.




Fordította:  Lukácsi Zsuzsanna 
A szöveget gondozta: Anne Caroline Oakwood